Magyarországon két Sárközt különböztethetünk meg: az egyik egy földrajzi Sárköz, mely Tolna megyei részén a Szekszárdi-dombság vonalától átnyúlik egészen a Duna másik oldalára, és inkább tengerfeletti magassági paraméterei folytán nevezik Sárköznek. Az általunk Sárköznek nevezett térség Magyarországon, a Dél-Dunántúli régióban, Tolna megye déli részén található és hat települést foglal magába. A domborzati jegyek mellett főleg néprajzilag különböztetjük meg más térségektől, illetve a földrajzilag ide sorolható városoktól, mint például Bátaszék.

Ma öt községet sorolunk Sárközhöz: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék, Báta. Ezek a községek korán csatlakoztak a hitújításhoz, már a török megjelenése előtt kialakították a művelt és gazdag magyar polgár sajátságos életstílusát, aki virágzó gazdaságot teremtett, gyermekeit iskoláztatta stb. Később ez a kultúrtáj elvadult elmocsarasodott, ezzel együtt a lakosság életnívója is csökkent, és csak a 18. század végén, a 19. század elején lezajló folyószabályozások után indult meg újra a gazdasági fellendülés, mely magával hozta a népművészet kivirágzását, sőt bizonyos fokig a túlburjánzását is.

A térség története

Ebben a térségben a vízszabályozási munkák kezdetei évszázadokra nyúlnak vissza. A terület mai állapotának kialakulásában közvetlen előzménynek az tekinthető, hogy a Szekszárd-Bátai Dunavédgát Társulat 1870-72 között átépítette a korábban létesített töltéseket. Ekkor a Duna jobb partján a Bogyiszló és Báta községek közötti szakaszon a gát a Kalocsai Érsekség birtokhatárán, a folyamtól viszonylag távol épült meg. Így maradhatott meg itt Európa egyik legnagyobb összefüggő hullámtere, így születhetett meg a mai Gemenc.

Sárköz nevét Sárkez alakban egy 1459-ből származó oklevél említi elsőként. Területét már a csiszolt kőkorszak embere is alkalmas lakhelyül választotta. Az első név szerint ismert népcsoport a kelta, akiknek az ipar, a kereskedelem, a föld -és szőlőművelés fejlődése köszönhető, de maradtak fenn emlékeink a római korból is.

A honfoglaló magyarok szláv és avar népek által sűrűn lakott területet hódítottak meg, ez a fejedelmi megyer törzs szálláshelye lett. A török pusztításokat követő népvándorlások ellenére Sárköz lakossága - a kutatás mai állása szerint - kontinuus magyarságnak tekinthető. A bezárt árterület szigetein (porong, görönd, hátak), nehezen megközelíthető mocsárvilágban, több magyar falu vészelte át a Tolna megyére oly szomorú végzetű török háborúk korát. Az egész megyében ez volt a legsűrűbben lakott terület.

A sárközi emberek életében mindig nagy szerepet játszott az éghajlati és időjárási jelenségek gondos figyelése, tanulmányozása, ezáltal jelentősége. Sárköz községeinek életére azonban nem csupán a domborzat és az éghajlat gyakorolt hatást, hanem a vízrajzi viszonyok is erősen befolyásolták az itt élők boldogulását. Sárköz népe a Duna, kisebb mértékben pedig az abba torkolló Sárvíz különböző mértékű kis- és nagyvíz váltakozásának ritmusa szerint alakította ki sajátos életformáját. A Sárköz irányított elárasztása egyrészt lehetővé tette az ártéren élő emberek, állatok és más értékek kimentését, és a legkisebbre csökkentette annak az esélyét, hogy nagy és hirtelen árvíz pusztíthasson. Másrészt a vizek egy sajátos haszonvételét biztosította. A halászati módszerek és eszközök sokasága alakult itt ki, hiszen az ártéri ember egyszerre űzte az állóvízi és folyóvízi halászatot, valamint a fokok által nyújtott sajátos lehetőségeket is leleményes halászeszközökkel használta ki.

A Sárközben található falvak határában a századforduló idején tavak, mocsarak területek el, amiket a Duna vize táplált. A folyó és mocsárszabályozásokkal az egész Sárközben a halászat után a mezőgazdaság vált uralkodóvá, melyhez azonban megfelelő minőségű talajra volt szükség. Szerencsére ez a kedvező tulajdonságot Sárköz egésze magáénak tudhatott. 

A halászat mellett az egyik legfontosabb ártéri gazdálkodási forma a rideg állattartás volt, ezen belül is első helyen a ló állott, de jelentős volt a szürkemarha tartás is. A régi Sárközi ember az erdőt elsősorban saját szükségletei kielégítésére használta. A faanyagnyerésen kívül épp olyan fontos volt az erdő termése, makkja, vadkörtéje, vadalmája, gubacsa. A sokszor ligetesen álló fák között legeltetésre is lehetőség nyílott, és a termés is nagyobb volt rajtuk. Jelentős volt az ártéri méhészkedés és sokoldalúan használták a nádat, a gyékényt és a sást is.

A ruházkodás alapanyagát, a lent és a kendert már ősidők óta ismerték, termesztették, feldolgozásukat maguk végezték, egészen a ruha elkészüléséig. Ekkoriban a fő mezőgazdasági termékek közé a búza, a kukorica a len és a kender tartozott.

Az ősi foglalkozás másik jelentős eleme a vadászat volt. Sárköz mindig is híres volt természetes vadvilágáról. A vadászat éppen úgy éltető eleme volt a régmúlt emberének, mint az állattartás és a halászat. Jellegzetes állatai voltak a szarvas, az őz, a vaddisznó, nyúl, farkas, pézsmapocok. A nagyvadak mellett jelentős és igen gazdag, változatos volt a vízi és ragadozó madár- állománya is, mint pl.: vadliba, vadkacsa, szárcsa, fácán, fogoly, sasok, héják, ölyvek. Ezek az állatok a jelenlegi Sárköz mezein, földjein, kisebb ligetein, illetve a Gemencben ma is megtalálhatók.

Néprajzi jellegzetességek

1. Építkezés, lakberendezés:

A Sárközben sem a lakóház, sem az egyházi építkezés vonatkozásában a népművészet szempontjából említésre érdemeset nem alkottak, de a két, sőt többszobás lakóépületeik berendezésében már a magasabb művészi igény érvényesült. A festett bútorok a Sárközben, sőt azon túl a környező falvakban is mindenütt kedveltek voltak. Ez az igény ki is alakított a 19. század második felében egy sárközinek mondható stílust, a sötétkék alapon apró piros rózsákból és zöld levélkékből álló koszorú és füzér-kompozíciókat. Ezekből teljes szobaberendezések készültek. A sárközi szoba tálasai és tálasfogasai, továbbá a konyha fala és edénytartó, az anyagi módot tükrözte, de még a szegényebbjénél is mindig gazdagon volt ellátva cserépholmival.

A bútorzatot kiegészítő lakástextília itt kizárólagosan szőttes hímű anyagokból készült. Ez adta az alapját annak, hogy a Sárközben a szövés a takácsmintáktól nagymértékben függetlenül, önállóan fejlődött a 19. század folyamán. A sárközi asszonyok egyik legnevezetesebb szőttese, a száda, amit helyben bíborvászonnak, bodorvászonnak emlegetnek.

A sárközi szőttesek mintákban változatosak. A színezésben a pirosat és a piros-feketét kedvelték, majd a csak feketével való színezés is általánossá vált. Szeretik az egész felületet változó szélességű csíkokkal teleszőni. A szőtteseket főként a szobában és a konyhában alkalmazták, a viseletben legföljebb abroszként, melyet maguk elé kötöttek. A teljesség kedvéért meg kell emlékezni a gabócának nevezett vert csipkéről és a szőrhímzés halotti párnákról is.

2. Viselet:

A sárközi viselet az ország valamennyi öltözete között - virágkorában - a legpompásabb volt. A 19. század derekáig jobbára fehér női viselet gyorsan kiszínesedett, sőt tarkává vált. A sárköziek minden egyes viseletdarabja az igényesség jegyében készült. A felsőruhák közül kiemelkedőek a nők rátétes-hímzett ködmönei és a férfiak hímzett subái. A női öltözetek anyagát Lyonból, Bécsből, díszeit St. Etienne-ből hozatták. A viseleteken három egymástól teljesen eltérő stílusú hímzés is kapott egyidőben alkalmazást úgy, hogy azok az összhangot nem bontották meg: a főkötőkön, a bíbor végein és az ingujjakon.

A legváltozatosabb és legnagyobb számú emlékanyaga a főkötőknek van. Legkorábbi példányai fekete muszlinon vagy lágy köpperkötésű selyemszöveten készültek, vastagabb és vékonyabb fehér fonallal hímezve. A korai darabokat tégla alakúra szabott és hajtogatással formált anyagra dolgozták (szabott főkötő), a 19. század végi és 20. század eleji főkötőket parittya alakúra varrták (parittya főkötő), rendszerint fekete klottból. Valamennyi hímző rámán készült. Mintakincse és öltésformái igen változatosak. Készítőik a specialista hímző asszonyok, akik így bizonyos mértékig irányítóik voltak a főkötőkön alkalmazott divatváltozatoknak.

A 19. század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font hajukat tülökpártával takarták, később háromrészes bársonnyal. A női fejviselet másik jellegzetes darabja a bíbor nevű kendő, mellyel a menyecske a fejét betakarja, lefogva vele a főkötőt: a parittya főkötőt a menyecskék az első gyermek születéséig bíborral befedtek, és díszes tűvel tűzték meg (tekerődzés). A lányok nyakukban gyöngyöt viseltek, papucsban jártak, lábukra fekete cifrabokás kapcát vagy botost húztak, a 20. század fordulója után pedig gombos és bütykös harisnyát. A főkötők letűzésére készült tűk közt említésre méltó ezüst ötvösmunkák is voltak. A férfiak már a 20. század fordulója táján átvették a városi viseletet.